Két hónap telt el, minden este megnéztük közösen Apa egy-egy játékát. A fiam pedig két és fél éves lett, és eszembe jutott, hogy találkoztam már boltokban olyan társasokkal, amelyeket két és fél éves kortól ajánlanak. Itt volt az idő, hogy megvegyem Miska első társasjátékát!

Nyilván nem lehet még ebben a korban olyan játékot játszani, ami Apának is kihívást vagy különösebb élvezetet jelentene - leszámítva persze a gyerekkel való közös játék örömét. Két játékot láttam a polcon, amelyet ennek a korosztálynak már ajánlanak a gyártók. Ezek közül az egyik a König Kasimir und Seine Tiere, amelyben a színes faállatokat fel kell sorakoztatni egymás után a dobókocka által meghatározott sorrendben, hogy amikor már mind felsorakozott, átvihessük őket a király kapuján. Amikor a szabályt fordítottam, még nem gyakorló apaként, kisebb döbbenettel töltött el, hogy ennyi a szabály, de apafejjel már meg tudtam érteni, hogy egy efféle játék épp megfelel a korosztálynak - színekre, a szabályok követésére tanít, ráadásul még versike is jár hozzá, amit annak idején becsülettel le is fordítottam; valahogy úgy kezdődött, hogy "Volt egyszer egy messzi táj,/ Ott élt Kazimír király. / Felesége Erzsébet, /Sose láttál ily szépet!" Kicsit meg is sértődtem a boltban, hogy miért írták át a versemet (Kazimír helyett "jó Károly" lett belőle), úgyhogy inkább a másik játékot választottam. Na jó, egyébként is azt vettem volna meg.

A Kunterbunte Autorelli végtelenül egyszerű versenyjáték, de annál több variációs lehetőséget kínál (bizonyos variációk a később megismert Csigafutamra emlékeztetnek, de erről majd később). Négy meglehetősen absztrakt járgány versenyez a játékban – egy zöld háromszögforma, egy sárga téglalap, egy piros kör és egy kék négyzet (a játék rendesen oktat is tehát: színek, formák, pipa, pipa), amiért a mókás állatrajzokkal telerajzolt, kétoldalú tábla igyekszik kárpótolni.

A játékmenet persze egyszerű, mint a kavics: dobj a dobókockával, mozgasd a megfelelő színű járművet, és amelyik jármű először beér, az nyer, hurrá! Kevés bonyolítás, hogy a hatoldalú kocka maradék két oldalára is jutott egy-egy ikon: az egyikre egy franciakulcs (autószerelés, egyik sem mozdul) a másikra pedig egy csillag (szabadon eldönthető, melyik mozog – mondhatni, döntési lehetőség egy két és fél éveseknek szóló játékban, nem semmi). A játék két oldalán kétféle pálya – az egyiken a járgányok párhuzamosan mennek el egymás mellett, a másikon egy vonalban, vagyis folyton előzgetve egymást. A hároméveseknek a szabály már a másik dobókockát ajánlja, amelyiken színek helyett formák láthatók, míg három és fél évesek már mind a két kockával dobnak. Remek kreatív lehetőség még, hogy vannak történetek a szabályfüzetben, amelyekben gyakran elhangozhat egy-egy szín vagy forma neve (a szülő választja ki, melyikeket helyettesíti be ilyenkor), és a kölyöknek ilyenkor a megfelelő színű vagy formájú járművet kell előremozdítania.

De itt persze egy két és fél évessel még nem jártunk: maradt a legegyszerűbb, színkocka-dobálós tologatás. Kicsit aggódtam is, hogy ez megfelel-e majd az én okos fiamnak.

A helyzet az, hogy az én okos fiam visított a gyönyörűségtől, egyformán örült az első, második és harmadik helyezett célba érésének, és minden testbeszédével is arról árulkodott, hogy rendkívüli módon élvezi a játékot.

Apja pedig, aki kilenc évesen rádióbemondósat játszott az első saját egykazettás magnójával, rendkívüli lelkesedéssel közvetítette végig Négyzet, Háromszög és a többiek fordulatokban gazdag versenyét…