Éreztem én, hogy miután egy nyolcéves kortól ajánlott játékot kipróbáltunk, áttörve egy eddig általam fenntartott falat, nehezen fogunk visszatérni a kisebbeknek ajánlott játékok világába. Persze, azóta ezzel már kísérletezem, de ne haladjunk előre, maradjunk az időrendnél – íme, még egy 8+-os társasjáték, a Vegas után megint egy 2012-ben megjelent példány, és megint olyan, amelyről a Spiel des Jahres zsűrije említést tett, ha ezúttal „csak” ajánlás formájában is.

 

Az Indigót egyszerűsége és más játékokhoz (Tsuro, Metro/Cable Car) való hasonlósága ellenére megvásároltam, és nem is csak azért, mert az említettek nincsenek a birtokomban, illetve mert a tervező (Reiner Knizia) táblás játékait viszont még most, fénykorán jócskán túl is kedvelem. Egyszerűen annyira jól néz ki, az útvonal-összekötögetős absztrakt ötletet annyira feldobták a grafikusok (Eckhard Freytag, Walter Pepperle) a selyemre varrt, indigókék farmervászon csíkok „témájával”, hogy az rögtön elnyerte a tetszésemet.

A játékszabályról most legyen elég annyi, hogy kétszemélyes esetben a hatszögletű táblán 3-3 oldal a miénk, és igyekszünk középről, illetve a tábla sarkaiból a mi oldalunkra kivezetni a lapkák által kreált, kanyargós utakon a színes (különböző értékű) üvegkavicsokat. Akad még pár alapszabály, amitől a játék igazán működik, nem beszélve a 3 és 4 személyes játékról, amikor pedig a játékosok már osztoznak egy-egy oldalon, de ahogy Miskának, a kedves olvasónak sem kötöm az orrára ezeket a részleteket.

Éppen elég volt a fenti szabály ismertetése a kölyöknek (életkor: 3 és háromnegyed év), és már kezdődhetett is a játék. Külön élvezetes persze a kavicsok és különleges kezdőlapkák felpakolása a táblára, de aztán jöhet a lapkák rakosgatása, a megfogni is kellemes üvegkavicsok tologatása, ami a játék vége felé, amikor egy-egy lapka lerakása után a kavicsoknak hosszú utat kell megtenniük, az ügyetlen kisfiúujjakkal kisebb kihívást is jelent. Egyben persze élvezetes is, hiszen nem csinálunk itt mást, mint amikor a gyerekfoglalkoztató feladványokban végig kell követni az összegubancolódott horgászzsinórokat, hogy tudjuk, kinek mit sikerült éppen kihalásznia az izgalmas szemetekkel teli tavacskából.

Nem, komolyabb stratégia természetesen nincs a lapkák lerakásában, bár igyekszik a köveket mindig maga felé terelgetni. Én pedig elterelgetem tőle, annak ellenére, hogy ő – bár a felnőttes szabályokat kiköveteli – nem szeretné, ha igazán felnőttesen, konkrétan gonoszkodva, egymásnak keresztbe téve játszanánk. Persze, mondhatjuk, hogy pedig ez a játék lényege, de nem egy három és háromnegyed évesnek, akinek a lényeg egészen más, mégpedig az útvonalak létrehozása, a kreativitás öröme és a mókás kavicstologatás – persze a magunkhoz eljuttatott kövek időnkénti sikerélményével együtt. Bár a Space Walkban hamar el tudta fogadni, hogy minden lépés a gonoszkodásról szól (hiszen szinte mindig be lehet pottyantani Apa egyik űrhajóját a fekete lyukba), itt külön kéri, hogy ne gonoszkodjak – láthatóan neki az Indigo a kreativitás játéka.

Én pedig ennek megfelelően is játszom vele. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem feszítgetem a húrt: ha valami követ szeretne nagyon magához juttatni, akkor azt rendszeresen magam felé terelem (néha az ő kétségbeesett hangeffektusai kíséretében), de úgy, hogy egyetlen lapkával visszafordítható legyen a kő útja. Ezzel egyrészt én is kiélem a kreativitásomat, így jól szórakozom, másrészt terelgethetem őt is, ha kell, rendszeresen rávezetve, hogy miként kellene leraknia a kezében tartott lapkát ahhoz, hogy a látszólag magamhoz terelt kavicsot végül ő szerezze meg. Ilyenkor persze imádom nézni a megkönnyebbülést, örömet és elégedettséget az arcán. Helyreállt a világ rendje, hurrá!

És ebbe így még az is belefér, hogy miközben egy kavicsot nagyon magunk felé szeretnénk terelgetni, engedményeket teszünk, sőt ha a saját kövünkhöz épp nem jó a lapkánk, esetleg úgy tesszük le azt a táblára, hogy azzal Apának segítsünk saját követ szerezni. Mert ha ő rendes hozzánk, akkor megérdemli, hogy ezt néha viszonozzuk is.