Három okból is társasjátékot akartam adni Miskának a harmadik születésnapjára. Az egyik az, hogy társasos érdeklődése kellőképpen felfokozódott. A másik, hogy ennek következtében szinte minden este „apajátékot” játszottunk, márpedig jobban szerettem volna, ha inkább a korosztályának megfelelő, (ám) színvonalas játékokkal játszhatna. A harmadik pedig az, hogy a legkisebbeknek szóló játékokat általában hároméves kortól ajánlják, vagyis ő éppen megérett már rájuk.
Oda is ültettem az ölembe a számítógép – és pár nappal a születésnapja – előtt. Előzőleg előszűrtem a német Selecta kiadó hároméveseknek való játékait és külön-külön böngészőfüleken kinyitottam ezeket. Korábban már infantilis, vagy legalábbis a gyermeki örömökre nyitott felnőttekkel teszteltem a kiadó gyerekjáték-készletét, így tudtam, hogy nagyon rossz lóra semmiképpen nem tehetek velük. Igazából négy játék jöhetett szóba: a szárítókötélre kis ruhákat csipeszelős Piccobello, a saját palettánkra színeket gyűjtögetős Picco Klecksolino, a cuki fanyuszikat üregükből kimentős Nino Conillo és a színes tárgyakat helyükre tevős Pino Sortino. Ezek közül a nyuszisat már próbáltam, a többihez hasonlóan természetesen százszázalékosan szerencsejáték, de ebben a korban még másra nem is számíthatunk. Titkon kissé reméltem is, hogy ezt választja, mert ezzel is növelte volna abszurd méreteket öltő Knizia-kollekciómat, de ő azt mondta, „Azt majd máskor”, ezzel udvariasan a tudomásomra hozva, hogy őt ez nem igazán hozta lázba.


A választása határozottan a Pino Sortinóra esett. Hát ki vagyok én, hogy a fiammal vitatkozzam a vágyait illetően? Ráadásul a tervező neve sem hangzik rosszul, Marco Teubner számos kellemes gyerekjátékot tervezett, amelyek közül a fent említett tesztelés során a csigagurítós-madárijesztős, valamivel idősebbeknek való Curli Kullert már felnőttként próbáltuk és kellőképpen élveztük, csakúgy, mint a formakirakós-kitalálós, birkás Wolkenbildert; pár hónappal korábban pedig (későbbre gondolván) már használtan beszereztem szintén tőle a Carcassonne gyermekeit, amivel már kirakósozgattunk is akkortájt.


Szóval Pino Sortino. Mint a 3 éveseknek ajánlott játékok elsöprő többségében, döntés nem igazán van a játékban, viszont a forma-, színfelismerésben, a kategorizálásban segít fejleszteni a kölyköket, nem beszélve arról, hogy a szabályok szerint játszást is meg kell még tanulniuk.
A szabályok persze rém egyszerűek. Hat színben a lakás hat, véletlenszerűen körberakott helyszíne (lila fal előtt előszobapolc, zöld ruhásszekrény, sárga játékosdoboz, narancs íróasztal, sárga étkezőasztal, kék fürdőszobapolc) alkotja a „táblát”, amelynek közepén azok a tárgyak sorakoznak, amelyeket mind helyre kellene rakni. És van egy kis manócska is, akinek a kicsit nagyobbaknak szóló szabályokat leszámítva semmi jelentősége nincs, de ez a játék során persze nem zavarja az aprónépet. Dobunk tehát a színes dobókockával, az elpakolásban segítő manócska az adott helyszínre battyog, majd meg kell próbálnunk középről egy olyan tárgyat elvenni és helyre tenni, amely az adott helyszínre való.


Minden helyszínen három tárgy helye látszik, többségében összetéveszthetetlen formában; azért persze szerettem egy kicsit mókázni azon, hogy az íróasztalra való ragasztót összetévesztettem a fogkrémmel, az előszobapolc zöld csizmáját meg a zöld ruhásszekrénybe akartam tenni. Ja, és ha egy szín betelik, akkor aki az utolsó (harmadik) tárgyat iderakta, kap érte egy pontot egy kis fakorong formájában. Aki a játék végén (amikor az összes hely betelt) a legtöbb korongot birtokolja, az nyert!
Igazság szerint ez a kérdéskör a legkevésbé sem izgatta a fiamat, mármint az, hogy ki nyer – persze azért a pontokat tisztességgel gyűjtögette a játék során. Máskülönben viszont igazán kedvelte és azóta is kedveli ezt a játékot, mind a játékmenetet, mind a mókás manócskát, mind a vicces illusztrációkat – különösen a minden helyszínen megtalálható kis legyet, hangyát vagy bogárkát, amelyek közül különösen muris a katicabogár, aki a fürdőszobatükör előtt állva nyújtogatja a nyelvét.


A szabály egyébként tökegyszerű gyerekjátéknak megfelelően alulfogalmazott szöveg – nem derül ki például belőle az sem, hogy mi történik, ha olyan színt dobunk, amelyik már betelt, legfeljebb csak ki lehet találni, hogy valószínűleg ilyenkor a következő játékos jön.Idővel bevezethetünk alternatív szabályokat is, például addig dobsz újra, amíg nem dobsz jót – ez egyébként az utolsó tárgy berakásánál unalmas és fölösleges lenne –, vagy hogy ha már betelt színt dobtál, akkor szabadon választhatsz színt (ez már némi döntésre késztetheti a lurkót).

A szabályok egyébként maguk is kínálnak enyhén fejlettebb verziókat is a későbbiekre – először is, a pötty-számokkal (1, 2, 3) ellátott dobókockával, amellyel dobván szína manócskát kell balra vagy jobbra mozgatnunk a megfelelő számú helyszínnyit (ez is ad némi döntést az aprónépnek, hiszen nyilván nem mindig mindegy, merre is megy a kis manó). Aztán, ha már rutinból pakolásszák a tárgyakat, kipróbálhatjuk azt is, hogy ezek képpel lefelé hevernek középen. Végül olyan verzió is játszható lesz, amelynek az elején a játékosok egyesével felhúznak maguknak tárgyakat, és csak akkor rakosgathatnak majd tárgyakat a helyszínekre, ha a dobott színnek megfelelő tárgy is van a birtokukban.


Egyelőre itt persze nem tartunk: születésnapján Miskának az is remek játék volt, hogy egyáltalán helyre tudta rakni a tárgyakat, egymás után kétszer is, majd, miután már megismerkedett a játék elemeivel, másnap, az első óvodai napja délutánján, a szeparációs sokkot kiheverendő, már tudtunk a szabályok szerint is játszani. Legfeljebb manapság már másfél éves húga is egyre inkább szeretne részt venni a játékban, amiért Miska mindig nagy kegyesen odaadja neki a számpöttyös kockát, mi pedig tovább játszunk a színessel…