Karácsonykor nemcsak Miska, de Borcsa is kapott társasjátékos dobozt a fa alá, már csak azért is, mert nem illendő csak az egyik kölöknek adni ajándékot. Csakhogy egy kettő éves és négy-öt hónapos kislánynak még meglehetősen nehéz értékelhető társasjátékot adni…

Ezért az első, 24-én kapott doboz bár kinézetében hasonlít a társasjátékokra, és rajta is van, hogy játszhatják többen, valójában inkább csak kreatív kirakós: a Varialand, ahogy a neve is mutatja, egy szabadon variálható tájkép házikóval vagy házikókkal, éggel, erdővel mezővel, állatokkal, és úgy rakják (Miskával együtt) össze, ahogy akarják, hogy akár történeteket is kitalálhassanak hozzá.

A másik doboz 25-én, a nagyszülőknél várta Borcsát a fa alatt. Ezt a játékot meg is említettem a két és fél éves Miska kapcsán, de most be is szereztem végül. Hogy jó lesz, arról decemberben többször is meggyőződtem: nem egyszer játszotta pokróccal a hátán, hogy ő királykisasszony, máskor pedig kis műanyag állatokat rakott sorba különböző indokokkal. Így aztán meg is kapta a Kazimír király és az állatai című, két és fél éves kortól ajánlott játékot.

A dobozban található nyolc állat négy színben, egy király- és egy királynéfigura, egy színes dobókocka és egy három kartonlapból összeállítható várkastély-részlet, jobban mondva, egy várkapu.

A sztorit versike fogalmazza meg, amit annak idején magam fordítottam, és mivel a szabály külön felhívja rá a figyelmet, hogy maga az egyszerű rímekre építő mondóka is fejleszti a gyerekek fonetikus tudatosságát (ez segít majd később a betűzésben és az olvasásban), kénytelen voltam rímeket is kanyarítani hozzá. Előre is elnézést kérek érte, viszont így legalább különösebb jogi aggályok nélkül idézhetem az egészet:

 

Volt egyszer egy messzi táj,

Ott élt Kazimír király.

Felesége Erzsébet,

Sosem láttál ily szépet!

 

Szerették az állatokat,

Kicsiket és a nagyokat,

Játszottak is velük sokat.

Volt kutyájuk, macskájuk,

Nyuluk, lovuk, libájuk,

Kecske, tehén és egy szamár,

Az összesen nyolc állat már.

 

A királyi párral jókat játszadoznak:
Hátuk mögött szépen mind felsorakoznak.

És miután sorba álltak,

A várkapun átsétálnak.

 

No mármost, amikor én ezt a játékszabályt fordítottam, nem akartam elhinni, hogy valóban annyi a játékszabály, ami le van írva. Persze, Miska akkor volt egyéves, nem tapasztaltam meg még azt, amit most már két gyereken is, hogy társasjátékokhoz (sőt egyáltalán a szabályokhoz) hogyan is áll hozzá egy két és fél éves kölyök. A nagyik pedig már el is felejtették ugyanezt, mert ők sem akarták elhinni, hogy csak ennyi a szabály.

Hogy miről is van szó? Előkészületként a királyi pár odaáll a várkapuba, mintha befelé indulnának, az állatok pedig a várkapun kívülre. Ezután dobunk a kockával, és a dobottnak megfelelő színű állatot beállítjuk a királynő mögé. A következő dobás után e mögé kerül a következő állat és így tovább, amíg mind sorba nem állnak. Ha koronát dobunk, mi választhatunk állatot (hoppá! döntési lehetőség egy két és fél éveseknek való játékban); ha pedig olyan színt dobunk, amiből már mindkét állat sorban áll, az egyiket átrakjuk a sor végére. Ha kész a sor, segítünk a királynak és a királynénak (ha Borcsa játszik, inkább királynőnek) bevezetni a kapun az állatokat, hogy megetethessék őket.

Hogy mit szólt Borcsa a játékhoz? Először csak nézegette, kérte, hogy rakjam össze a várkaput, és ő tologatta az állatokat. Kérdeztem, hogy nem akar-e a szabály szerint játszani vele, de mivel megrázta a fejét, nem erőltettem. Másodszor már félig-meddig a szabálynak megfelelően játszott, vagy inkább saját szabályai alapján: amilyen színt dobott, azt bevitte a várkapun (és ha már nem volt ilyen színű állat, akkor újradobta). Fontosabb viszont a játékában a szerepjáték: minden kockadobás után megfogja a királynőt, aki odamegy az állataihoz, kiválasztja, hogy ki jöjjön vele, és behívja maga után, majd szépen bevezeti a várba, a bent várakozó állatokhoz. Bár felvetettem, hogy időnként a király is dönthetne, öntudatos kétéveshez (és kislányhoz, továbbá királynőhöz) méltóan ezt a javaslatot megfontolásra méltónak sem ítélte. Így aztán mindig a királynő választ állatot (még akkor is, ha együtt játszunk, a királynő figurájával kell magammal vinni valamelyik állatot).

A kreativitás azonban nem ismer határokat. Az állatok például (nemcsak a nyúl, akár a tehén is) imádnak óriásikat ugrálni, így rendszeresen nem a kaput használják, hanem felugranak a várfalra, és onnan elrugaszkodva már bent is vannak a vár területén. És mivel azért mégiscsak kislányról van szó, Borcsa utána nemcsak megeteti, de még aludni is lefekteti az állatokat…

Miska pedig megértő mosollyal, a sokat tapasztaltak elfogadó-megengedő leereszkedésével tekint erre a játékra… Kivéve, ha esetleg megkér, hogy játsszunk vele. Mert az, hogy a négy és fél évesek játékai már izgalmasabbak, nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg a kicsik játékait is élvezni tudják.