Terveztem, hogy írok még a játékdíjról a nyertesek kihirdetése előtt is, de a szokásos szeptemberi őrült munkamennyiség mellett erre mégsem jutott idő, sőt utána is totális elhavazás kerített hatalmába. Ezért aztán csak most, két héttel a díjátadó után firkantok ide pár szót a négy jelöltről és természetesen a díjnyertes játékról.

A díj négy idei jelöltje is mutatja azt, amit részletezhetnék, de ezúttal nem fogok, részben azért, mert már korábban megtettem: a Magyar Társasjátékdíj elsősorban könnyed és egyszerű családi játékok díja, nem bonyolult, nehezen elsajátíthatóaké, azokat ugyanis – idehaza különösen – csak egy szűk réteg élvezné, míg a díj a lehető legnagyobb – hazai – közönséget próbálja megszólítani, az ő tapasztalatuknak megfelelő, a nagyközönség számára élvezetes játékok révén propagálni a modern társasjátékozás ügyét, örömét. Még egyszerűbben fogalmazva: a díj nem azt akarja meghatározni, melyik játék legjobb a társashoz gyakran leülni szándékozó 1% számára (azok úgyis tudnak eleget a játékokról), hanem hogy melyik játék legjobb a társasjátékoktól legalábbis nem idegenkedő, azokhoz egyáltalán leülő, jóval nagyobb rétegnek. Máris többet írtam erről, mint szerettem volna, jöjjön hát a négy játék, először is a nyertes, mert a hír úgysem itt jelenik meg elsőként.

Mamutvadász

A jelöltek kihirdetése előtt nyereményjátékon lehetett tippelni, hogy melyik játékok kerülnek a négy közé- A Mamutvadász volt az egyik, amelyikre helyesen tippeltem, hozzátéve, hogy ha rajtam múlna, az idei szóba jöhető játékok közül ez vinné a díjat. Hogy miért? Mert nagyon korrekt, kerek egész játékot sikerült kiadni, amely bár jó európai típusú játék módjára inkább szól a mechanizmusáról, mint a témájáról, ez nem feltűnő. A téma ugyanis – az eredeti cím szerint vadászok és gyűjtögetők – pontosan az, amit a játékban teszünk: ősemberként vadászunk és gyűjtögetünk. Mármint szerzünk baltákat, hogy azokkal mamutokat csapjunk kupán, és gyűjtünk növénykéket, hogy azokért pontokat kapjunk csupán (hogy Karinthy tollával ékeskedjek).

A játék működése sokakat emlékeztet a Halfogócskáéra, ami nem meglepő, hiszen lépünk a figuráinkkal és ahonnan elléptünk, azt a lapkát felvesszük pontokért, így korlátozva a többiek és saját mozgási lehetőségeinket is. Belemehetnék annak elemzésébe, de nem fogok, hogy a Halfogócska valójában miként épít a Mamutvadászt is tervező Reiner Knizia korábbi játékának, az Át a sivatagonnak a működésmódjára, márpedig a Mamutvadász a különbségeivel több szempontból inkább ezt a régi klasszikust idézi (például figuráinkkal mindig csak a szomszéd mezőre léphetünk, és sorra kerülésünkkor mindig két lépésünk van). Amennyire tetszik a Halfogócska a maga egyszerűségével, annak a játéknak a kapcsán mindig azt éreztem, jó ez az ötlet, csak kicsit kevés és rövid a játék. A Mamutvadász erre megfelelő választ ad kéttáblányi (nyári és téli) gyűjthető lapkákkal, változatos pontszerzési lehetőségekkel (baltával szerezhető mamutok, 1–3 értékű növények, háromszögpontozással értékelt tárgyak, téliből nyári táborba vitt élelem) és ennek megfelelően változatos stratégiákkal.

A sokféle lehetőség miatt az első játékos vélt vagy valós előnye is elhanyagolható: mivel a végiggondolt pontgyűjtés közben egymás blokkolására és az első táblán a téli táborok elérésére, illetve a legnagyobb értékű mamut legyilkolására egyaránt koncentrálni kell, a játékosok előtt kellőképpen sokféle választható út áll ahhoz, hogy a kezdeti előnyféle komolyabban befolyásolni tudja a végeredményt. Sokkal fontosabb a tudatos, átondolt gyűjtögetés és egymás figyelése, ami viszont már üdvözlendő tartalom egy ilyen, kinézetével és viszonylag egyszerű szabályaival a nagyközönséget célzó játékban. A mamutvadász pont az a játék, amely a díj céljainak megfelel: kinézetével és élvezetes, nem túl bonyolult szabályú játékmenetével a kezdőbb közönséget is magával ragadja, de a gyakorlottabbak is találnak még benne gondolkodni valót.

 

Aranyváros

Nemcsak az ábécérend, de amiatt is elsőként írok a további jelöltek közül az Aranyvárosról, mert erről azóta sem sikerült játszanom, pedig ha nem is kedvenc, de kedvelt tervező játékáról van szó –Michael Schacht számos jelölés után a fenti játék tervezője, Reiner Knizia előtt egy évvel nyerte meg annak idején az Év játékát (Spiel des Jahres) a Zoolorettóval. Bár a hazai gyakorlott játékosokat kissé megosztotta, az Aranyváros számos ország díjversenyében az első néhány között végzett, sőt Lengyelországban a családi fődíjat is neki ítélték.

És hogy mi a játék lényege? A játékdíj honlapja szerint „A játékosok a szigetre lépés után megalapítják első kereskedőházaikat, amiket azután utakkal a környező településekhez kapcsolnak, majd azok mentén újabb kereskedőházakat alapítanak. Megéri a fáradozás, mert a játékosok így juthatnak pénzhez, áruhoz, valamint a sziget centrumában álló Aranyváros kulcsához.” Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy sokan a China/Web of Power utódját, annak családbarátabb továbbgondolását látják benne, márpedig utóbbi is eljutott annak idején a Spiel des Jahres előszobájáig.

Kép forrása: Michael Schacht

 

Samarkand

Még egy átdolgozás, mégpedig sokszorosan, de ennek részleteibe már igazán, de tényleg nem megyek bele… Elég annyit tudni, hogy a Samarkand tulajdonképpen a nagyon izgalmas, de nagyon kíméletlen Chicago Express családi változatának is nevezhető: könnyedebb, a témája éppen a családokról szól (kereskedőcsaládokról, akik a jó üzletek érdekében be is házasodnak egymáshol), aukció nincs benne, titkos információ viszont igen – nos, épp itt soroltam fel négy olyan jellemzőt, amely mind családbarátabbá teszi ezt a játékot a Chicago Expressnél.

El is sírom gyorsan a személyes bánatomat: miután olcsón megvásároltam az általam kedvelt Chicago Expresst, mondván, hiába kíméletlen, csak sikerül majd valamikor megtanítani a családnak és barátoknak, heteken belül sikerült megismernem a Samarkandot. És bár én a Chicago Expresst jobban kedvelem, rögtön tudtam: kétség nem fér hozzá, hogy mind a család, mind a gyakorlott játékosnak nem nevezhető barátok többsége a Samarkandot élvezné jobban. Kár, hogy amikor a vonatos játékot megvettem, a Magyar Játékdíj még nem adott hírt a Samarkadról…

 

Qwirkle

A négy jelölt közül az egyetlen Spiel des Jahres-nyertes a Qwirkle, így lehetséges, hogy a magyar nagyközönség ezt ismeri a legjobban. Rém egyszerű logikai szabályokkal ellátott, egyébként betűk nélkül is Scrabble-szerű lapkalerakosgatósról van szó szép, színes falapkákkal. Elsőre korrekt kis játék, amit ha sokszor játszunk, akár szerelem is válhat belőle. Annyi bizonyos, hogy sok olyan nem társasozót tud lekötni, akik még a fenti játékokat is túl bonyolultnak találnák, sőt a Scrabble-özők jelentős része is élvezettel tudja játszani. Klassz játék ez, adtam is esélyt a győzelmének (a négy közé jutását én is megtippeltem), de azért örülök, hogy az amúgy is ismertebb játék helyett egy olyan társas nyerte a fődíjat, amely közelebb viheti a nagyközönséget az európai típusú játékok világához.

 

Végül megemlítek még egy társasjátékot a díj kapcsán: különdíjat kapott a Fauna, amelyet én szintén a négy közé tippeltem annak idején (csak a teljesség kedvéért: a negyedik tippem az Atlantis volt, amely idén végül szoros küzdelemben, az ötödik helyet megszerezve maradt le a jelölésről). A játékdíj honlapja „műveltségi társasjáték”-nak nevezi, amelyet szórakoztató és ismeretterjesztő voltának elismeréseként jutalmaztak a különdíjjal. Azt hiszem, ha idén nem kell időhiány miatt visszautasítanom a zsűriben való részvételre vonatkozó, megtisztelő felkérést, ezen a ponton egy kicsit vitatkoztam volna a zsűrivel. Ugyanis bár a tudás hasznos a Faunában, ezt a játékot én nem igazán nevezném műveltséginek. A gyakorlott játékosok számára sok európai típusú játékról, különösen a Power Grid-családról ismert Friedemann Friese ugyanis úgy készített kvázi-kvízjátékot, hogy egyrészt biológia faktos kis zseniket leszámítva senki nem tudja a pontos választ minden kérdésre (Hány centis egy bongó farka? Hány gramm egy kelet-afrikai szirtiborz?), másrészt a játékmenetbe behozott egy egészen az európai stratégiai játékokat idéző, már-már a divatos munkáslehelyezősdire emlékeztető mechanizmust, kombinálva némi erőforrásmenedzsmenttel is. Ennek megfelelően a játék a tudáson felül, avagy amellett legalább annyira szól ügyes taktikázásról, blöffről, kockáztatásról, esélylatolgatásról, az adódó lehetőségek kihasználásáról, és hacsak nem a fenti bioszzsenivel játszunk, akkor egyáltalán nem biztos, hogy a legnagyobb tárgyi tudású játékos fog nyerni. A Faunát gyakorlott játékosokkal is többször, élvezettel játszottam, és bár a külön kategóriába száműzéssel talán nem értek egyet, különdíját nagyon is üdvözlöm.

Általánosságban véve kijelenthetem, hogy a zsűri idén is jó munkát végzett. Ha időm engedi és lesz rá érkezésem, valamikor írok még az idei többi játékról is, amelyek bár nem rosszak, valamiért mégsem juthattak be a jelöltek közé…