Mivel a jelöltjei már ismertek, a nyertesét még nem tudjuk, mondhatni, aktualitásnak számít, hogy a Magyar Társasjátékdíjról beszéljek. Elsőként most a díj első két évéről, ha már az első két évben sikerült zsűritagként hozzájárulnom az év játékainak kiválasztásához.

És nem is annyira magukról a jelöltekről írok most. Nem mintha nem állnék ki teljes mellszélességgel a választottak mellett. A tavalyi nyertes Finca ravasz, trükkös játék, amely több, mint aminek elsőre tűnik, és bájos-színes fagyümölcsökkel, napsütéses mallorcai tájjal rejti el gondolkodós, kíméletlen természetét. A tavalyelőtti nyertes Dixit egyszerűen magával ragad és a társaság kommunikációját egy egészen más, emeltebb szintre viszi, miközben inspiráló illusztrációk repítenek a mesék és feltörő érzelmek világába. De a két év többi jelölt játékairól is elsősorban csak jókat mondhatnék, mind a vonathálózat-építős, minden társaságban sikert arató Ticket to Ride-ról, mind a Spiel des Jahres-nyertes elődöt felülmúló, vízi állatkertes Aquarettóról, a szőnyegkereskedős, területlefedős Marrakechről, a sokat játszókat megosztó, ám kezdők körében igen kedvelt és sok még jobb folytatást szülő Keltisről, a szigeten kincskeresős Tobagóról vagy a meglepően kedves, állatkártya-gyűjtős Bumerángról. Bővebben ezekről a játékdíj honlapján olvashat, aki szeretne.

 

Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért pont ezek? Miért pont ilyen játékok nyertek? Az adott honlapon erről is sok információ szerepel, de pár ismert és kevésbé ismert tényezőt szeretnék kiemelni.

 

Az egyik egyszerűen technikai jellegű: a díj még fiatal; kell pár év, mire a tapasztalatok alapján kialakulhatnak az igazán stabil oszlopnak számító alapszabályok. Az első évben például minden olyan játék is jelölt lehetett, amely mellé a hivatalos magyar forgalmazó magyar szabályt mellékelt, ám hamar kiderült, hogy ez túlságosan megengedő szabály. Így a következő évben már csak a teljesen magyarított játékoknak lehetett esélye, márpedig a megfogalmazás itt egyértelműen a ló túloldalát jelentette, a kört túlságosan leszűkítette (már a lehetséges jelöltek közé beválogatott játékok közül kellett akkor kiejteni a 7 csodát és a Halkuszt a kártyáikon található, a játékélményt egyébként nem befolyásoló idegen nyelvű szöveg miatt) és különböző csomagolási technikákat is igazságtalanul diszkvalifikált. Ez persze csak egy azon sok apróság közül, amilyen téren a szabályoknak formálódniuk kellett és esetleg kell is még.

 

Még fontosabb, hogy a díj kiknek szól és miért. Egyáltalán, mi az, hogy egy év játéka díj esetében célközönséget nézünk? Egy játék vagy a legjobb, vagy nem, nem igaz? Nos, természetesen vitatkoznék ezzel, nem utolsósorban olyan játékosként, aki sok gyakorlott társasozóval ellentétben a legtöbbször erősen egyetért a Spiel des Jahres zsűri döntéseivel és indoklásaival. A gyakorlott játékosok ugyanis a legtöbb évben bonyolult, összetett játékokat éreznek a legjobbnak (hogy egyéni ízléseik szerint nem is feltétlenül mind ugyanazt, ezzel most ne is foglalkozzunk). Márpedig az Év játéka kifejezésben sehol nem szerepel, hogy „…annak az 1%-nak, akik értik és élvezik az összetett és bonyolult játékokat”. Ha az év játékát keressük, olyan játékot kell találnunk, amelyet a kezdők is értenek és élveznek, hiszen ők sokkal, de sokkal többen vannak, mint a gyakorlott társasozók (akiknek ráadásul amúgy is pontos információik vannak a legjobb összetett játékokról). Természetesen nem bugyuta játékokról van szó, csupán egyszerű, könnyen elsajátíthatóakról; persze a legjobb, ha olyanok, amelyek mellé még a gyakorlottak is szívesen leülnek, még ha nem is lesz ez a kedvencük.

 

Miközben ilyen téren a Magyar Társasjátékdíj közelítőleg hasonló célokkal született, mint a Spiel des Jahres, nem hagyhatunk figyelmen kívül egy fontos különbséget: a Spiel des Jahres a német közönségnek szól, a Magyar Társasjátékdíj pedig a magyaroknak. Márpedig a magyar társasjátékozás egyelőre sokkal inkább gyerekcipőben jár, mint a német, és nem is csak azért, mert ide csak hét-nyolc év késéssel érkezett meg egy olyan, a társasjátékozást megreformáló siker, mint a Catan telepesei. A német játéktervezők számosak és remek játékokat terveztek; ilyen téren egyelőre nem tudunk kiemelkedő eredményeket felmutatni (jóindulattal is csak bíztató jelek láthatók). Jellemző adat az is, hogy a Spiel des Jahres még a hetvenes években született – ehhez képest például három évtizedes elmaradásban vagyunk.

 

A társasjátékozás tehát itt még a gyerekéveit tapossa; bár ismerőseink már nyilván felvilágosultabbak az átlagnál, Magyarországon még mindig sokkal többen azonosítják a társasjátékot az UNO-val, Ki nevet a végén?-nel és Monopolyval, mint a nyugati országokban, ahol legalább a Catant és Carcassonne-t már jóval nagyobb arányban ismerik. Itt tehát a többség számára továbbra is az alapoktól kell kezdeni, még inkább kezdő nagyközönségből kell kiindulni, mint Németországban – ahol időközben a Spiel des Jahres is meghasonlott. Egy évvel a Magyar Társasjátékdíj első kiosztása után ők is kettéosztották a saját díjukat: a Kennerspiel des Jahres azoknak ajánl játékot, akik talán már a kilencvenes években is a Spiel des Jahres játékokkal játszottak, míg a Spiel des Jahresre igazi kezdőbarát játékokat jelölnek – és ez az új-régi kategória sokkal közelebb áll már a Magyar Társasjátékdíj által belőtt célokhoz, célcsoportokhoz.

 

 

Ha már a Spiel des Jahresszel foglalkozunk, megemlítek még valamit, ami a fentiekhez képest kissé bennfentes információnak tűnhet. A német díj esetében gyakran hallok olyan spekulációkat, hogy „idén nem nyerhet a … kiadó, mert tavaly ők nyertek”, „… kiadó esélyes, mert már évek óta nem szerepeltek a jelöltek között”, és én naivan hiszek benne, hogy ezek csak a közönség spekulációi, a színfalak mögött egyáltalán, vagy legalább jellemzően nincsenek ilyen megfontolások. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a Magyar Társasjátékdíj első két évében ilyen szempontok nem befolyásolták a döntéseket.

 

A jelöltek kiválasztásakor ugyan hallottunk olyan hangokat, amelyek szerint jó lenne, ha minden nagy magyar kiadó ott lenne egy-egy játékával a legjobbak között, de ezt a megfontolást kategorikusan, azt mondhatom, kisebb felháborodással utasítottuk el. Ha már rögtön az első éveiben úgy indulna el a díj, hogy minőség helyett politikai okok vezérelnék a döntéseinket, a nagyközönség nem azonosíthatná a díj logóját a lehető legjobb minőséggel, a számukra lehető legnagyobb élvezeti szintet jelentő játékokkal, mi pedig nem is adnánk az arcunkat ilyenhez. Így fordulhatott elő, hogy az első évben a négy jelölt közül hármat ugyanaz a kiadó forgalmazott, és felmerült a panasz, hogy a négy jelölt egyike sem a legnagyobb kiadó játéka volt. Az indok egyszerű és tiszta: abban az évben a beválasztható játékok közül a zsűrinek összesítve ez a négy játék tetszett a legjobban, ezeket érezte legmegfelelőbbnek a játékdíj logójára. Érdekesség, hogy a következő évben a négy jelölt közül hármat adott a fent említett legnagyobb kiadó, de tanúsíthatom, hogy a döntésben itt sem játszott semennyi szerepet sem az, hogy „tegyük jóvá az előző év mulasztását”. Mind hosszas megbeszéléseinken, mind a jelölhető játékokra adott pontszámaink összesítésekor egyszerűen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a négy játék tetszett a zsűrinek a legjobban; az ötödik helyezett már igencsak lemaradt ezektől. Ilyen egyszerű az egész.

 

A Társasjátékdíj odaítélése tehát eleddig mindig komoly megbeszéléseken, tesztjátékok során alapult. Arról nem beszélve, hogy a nagyközönség reakcióját a játékokra a zsűritagok kifejezetten a megfelelő közönségen tesztelték: nem annyira gyakorlott társasozókon (annak ott vannak ők maguk), mint például fesztiválok (Művészetek völgye) látogatóin, vagy többek között a családtagjaikon. Az első két évben jelölt játékok egytől egyig kiváló családi társasok; bár a zsűritagok természetesen nem értettek egyet mindig mindenben, így a négyes listáik is rendszerint különböztek, azt hiszem, a kialakult végeredmények mellé mindannyian büszkén odaállhatunk.

 

Legközelebb az idei jelöltekről írok majd, ezúttal külsősként…