Mielőtt a „klasszikus” társasjátékokhoz visszatérnénk, a múlt heti ügyességi játékok után lásuk még egy határterületét a társasoknak: az ügyességi játékokat!

Az ügyességi játékok szabálya általában pár egyszerű mondat, egy hároméves is könnyedén el tudja sajátítani ezeket. Mégsem aratnak Miskánál egyelőre akkora sikert, mint a kockadobálós vagy memória alapú társasjátékok. Miért? Természetesen nem a szabályok nehézsége, hanem a játék lényege, vagyis az ügyesség miatt. Ahogy azt az óvónők is elmondták, a fiúk eleve le vannak szépen maradva ebben a korban a lányokhoz képest, de még a lányoknak is sok behozni valójuk van a felnőttekhez képest. Ebből következik, hogy bár az ügyességi játékok szuper mókásak, a szabályukat, mármint azt, hogy versenyszerűen játsszuk őket, egyelőre képtelenség, de legalábbis gyereklélekkínzás lenne betartatni.

Máskülönben viszont rendre előkerülnek ezek. A békaugratós játékot például már két és fél éves kora előtt megkapta egy kedves rokontól: ebben a játékosoknak sárga, kék, piros, zöld békáikat kell beugrasztaniuk az azokat egyébként tároló vödörbe. Bár a rendkívül egyszerű szabályt természetesen ismeri, sosem játszottuk még győzelemre, csupán pattintgattuk a viszonylag tartósnak bizonyuló műanyag békákat – akár a másfél éves kishúgával együtt is.

Ugyanezek a rokonok egy évvel később nem jártak sikerrel a Hugó Hami-féle vízilovas játékra hajazó, ezúttal (szintén) békás Rik és Rok című társassal, amelyben a feladat a középen guruló-pattogó golyók felfalása lenne – a dobozból ugyanis kizárólag a golyók hiányoztak, de azok nagyon. Számla nem lévén, a rokon által beígért, rögtön pótolandó golyók azóta sem érkeztek meg.

Lehetne társasként játszani azokat a horgászkészleteket is, ahol vagy kampót kell a földön heverő, vagy kád vízben lebegő halacskák szájába akasztani, vagy mágnessel kell ezeket kihorgászni. Azonban ezek is egyelőre megmaradnak a szerepjáték szintjén, hohohohó, megyünk horgászni!

Némileg ügyességinek nevezhető még a Beppo der Bock is, méghozzá remek kis játék. Ám ehhez már nemcsak ügyesség, de némi fizikai ismeret, legalábbis tapasztalat kellene: a társas, amelyben a kis vasgolyót úgy kell beindítanunk a mágnes felé, és a kecskefigurát úgy kell elhelyeznünk a mágnesen, hogy amikor a golyó hirtelen odapattan, a kecskét a megfelelő helyre lője ki, egyelőre teljesíthetetlen kihívást jelent. De ez nem jelenti azt, hogy immár legalább egy éve ne vennénk elő időről időre, hogy egy kicsit szórakozhassunk a vidám figurákon és a mágnes csodáján.

A legnagyobb sikert Apa kevés ügyességi játékának egyike aratja, az egyetlen, ami nem nevezhető gyerekjátéknak. Ez pedig a Petanque, más néven Jeu de Boules. Korábban csak francia filmekben láttam, de az utóbbi időkben egy-egy céges kiránduláson is előkerült a hat-nyolc, egyenként maroknyi, súlyos fémgolyó, amelyekkel a tőlünk jó pár méterre elhelyezett kis fagolyót kell minél jobban megközelítenünk. Jobban mondva, az ellenfelünknél jobban, vagyis ha az ellenfelünk túl közel vitte a petanque-golyóját a célhoz, akkor jó taktika lehet a célgolyó vagy az ellenfél golyójának arrébb pattintása is.

Persze nem állítom, hogy képes lennék ilyen jól dobni, de labdaérzékem híresen gyenge, és szerencsére gyerekeim ezt, úgy tűnik, nem örökölték (ez leginkább akkor derül ki, amikor labdázunk, és ők pontosan nekem dobják, rúgják, gurítják a labdát, én meg visszadobom – valahova…). A háromnegyed kilós Petanque-golyók persze így is nehezek Miskának ahhoz, hogy hat-hét méterre eldobja őket, de erre könnyű megtalálni a megoldást: szépen, fokozatosan szokott egyre közelebb menni a célgolyóhoz, mígnem kialakul az ideális állapot, amikor ő nagyjából két méterről dobálja a golyókat. Így viszont egészen kiegyenlítődnek a képességeink, és bár komolyabb stratégiázásról egyelőre nem beszélhetünk, meglepve kell megállapítanom, hogy mivel a távolság módosításával a nehézség jól idomítható a játékosok képességeihez, a klasszikus gyerekjátékokhoz képest ez a felnőttjáték sokkal jobban játszható a kisebbek által is.